Az irodai patkányok különleges alfaja a távmunkában, főleg home office-ban dolgozó kártevők. Mondom ezt úgy, hogy egy egész ország válik éppen home office patkánnyá, köszönhetően a koronavírusnak. Mindenhol kihirdették a karantént, menekül mindenki, mint...a patkány a süllyedő hajóról.

Az eddig ismert és megszokott világunk megváltozik.

Aki irodában éli az életét (főleg a multik igájában, hosszú távú állatkísérletben szenvedő sorstársak) egy idő után megszokják a közeget, megtanulják, hogy ha csengetnek, zabálni kell, ha sötét van akkor meg toszni fel kell kapcsolni a lámpát az orrukkal, meeting alatt is képesek nyitott szemmel aludni, ésatöbbi ésatöbbi. Azonban most ennek vége.

Hiába a sokéves rutin, a multiban és főleg a tömött irodaházak szűk folyosóin futkosó patkányok áttelepítésre kerülnek, vissza a természetes közegükbe – mondhatnánk, de ez nem igaz. Új és veszélyes környezetbe kerültünk, ahol ismeretlenek a hangok, a fények és a szagok.

Beköszöntött az apokalipszis, a koronavírus miatt elnéptelenedtek az irodaházak, kifosztottan ásítanak az irodák, olyan az egész, mint egy kibaszott Racoon City, csak abban a menekülők nem gémkapcsot meg Sirály másolópapírt loptak.

Hétfőtől minden más lesz.

A túlélés még soha nem volt ennyire nehéz a számunkra. Ismeretlen veszélyek leskelődnek ránk minden sarokból, és hiába a karantén és a home office, a végén mind meghalunk. Úgy döntöttem ezért, ha már meg kell halni, akkor legalább élvezzem ki az utolsó napokat, és olyan élvezetessé teszem ezt a kibaszott távmunkát, amennyire ez csak lehetséges.

- Hallod, három hét fizetett szabadság! – súgta Dínó a fülembe, amikor a főnök bejelentette, hogy hétfőtől három hét kötelező home office mindenkinek. Dínó eredeti neve Dénes, de az első céges karácsonyi partyján mocskosul beszívott és rendőröset játszott, az arcára kente a rozékacsa mellé kitett áfonyaszószt, félmeztelenül, nínó-nínót üvöltözve fel-alá rohangált, és mindenkit megmotozott, aki nem tudott meglépni előle. Többen sérelmezték, azokat meg leteperte.

- Ezt ki mondta?! – kapta felénk a fejét a főnök és közben tisztára úgy dülledtek ki a szemei, mint a macskának szarás közben. – Ne gondoljátok, hogy egésznap csak lóghattok! A HR olyan monitorozást vezet be, hogy beszartok! Fél óránként ellenőrző hívások, aki nem veszi fel, az büntetőpontot kap. Öt pont után ki lesztek baszva! – kiabálta.  

- És ha éppen hívásban vagyunk? – kérdeztem egyből, mert összeugrott a gyomrom az idegtől. Egy irodai patkány semmit nem szeret jobban, mint megbújni az árnyékban, szépen, csendben elrágcsáni a kis betevőjét, meg szarni a világra, és egy ilyen ellenőrzés végképp nem hiányzott.

- Akkor azonnal dobsz egy levelet, amiben leírod, hogy mikor érkezett a hívás és miért nem vetted fel. De ne hidd, hogy kamuzhatsz, tudod, hogy látom a híváslistádat – felelte kéjes vigyorral. – A német HR mondta, hogy a rendszer működik, pár nap alatt 130%-ot nőtt az aktivitásuk, meg a hatékonyság. Tőlünk is ezt várják.

Hát így kezdődött. A bejelentés után pánikmegbeszélést tartottunk. Dínó nem jött, annyira sokkolódott, hogy elkezdett dolgozni, amitől persze mindenki más is tiszta ideg lett, azok is elkezdtek dolgozni és a pánik pillanatok alatt végigszaladt a cégen. Néhányan veterán patkánnyal kimenekültünk a „munkatársi pihenőkert” névre hallgató udvarra, és körbeálltuk a szemetest.  Rágyújtottunk.

- Van egy tüzed, szépfiú? – kérdezte Olgi, a harmincas ötvenes. Adtam. Nagyot szívott a cigiből.

- Ez most kurva kemény időszak lesz – kezdte.  – Én már sokat megéltem, de ez a kurva vírus a legrosszabbat hozza elő mindenkiből – mondta. – Itt voltam a 2008-as szarság idején is, amikor naponta baszták ki az embereket, de akkor se láttam ilyen pánikot. Nézzétek azokat a szerencsétleneket – mutatott be az aulába, ahol többen is monitorokkal a hónuk alatt ácsorogtak a biztonsági őrök előtt, kiviteli engedélyeket lobogtatva. Az őrök kávészacskókat meg tejeket hippiseltek ki a táskákból.

– Te már kinézted mit viszel haza? Ha nem sietsz, ezek semmit se hagynak – rázta a fejét Olgi.

A patkányok eltaposták csikkeket, és elrohantak a liftek felé.

- Semmi nem kell – mondtam. – Nekem elég csak a laptop.

- Ne legyél kispöcs! Gyere fel hozzám, van kulcsom a repiraktárhoz. Megvárjuk, amíg lecseng a roham, aztán segítesz betenni a kocsiba a tévét. Kapsz három viszkit meg vigyél csokit. Van még 20 céges pulcsi is, de a fele az enyém. Jó lesz a macskáknak hentergősnek.

- Csoki nem kell, de a viszki okés – feleltem. – De milyen tévét? A tárgyalói tévék olyan szarok, hogy nem éri meg leszerelni őket.

- Az egyik sales rendelt egy tévét a médiamarktból, ma hozták ki, de az ürge ma már nem jött be a vírus miatt.

- Nem fogja keresni, ha lecseng ez az egész szar?

- Lehet addigra megdöglik, elég szarul nézett ki tegnap – mondta Olgi. – Na jössz? Legyen 5 viszki, kurva nagy az a tévé.

Elindultunk befelé.

- Hogy akarod kivinni? – kérdeztem, és a gárdokra mutattam, akik mellett hegyekben halmozódott a rengeteg elkobzott cucc. Tucatjával WC papírok, tejes kartonok, 6 csomag másolópapír, két Xerox másoló, 17 parafatábla, két falitükör (az egyik biztos az én emeletem férfivécéjéből való, megismertem a rászáradt kecsap foltokat, amiket Dínóval kenünk rá a hellóvíni bulin), négy Jura kávéfőző, ivókút és ballonok.

- Megvárjuk amíg lejár a szolgálatuk. Csak két éjszakás marad, azokat lefoglalom, te meg leviszed a parkolóba a tévét. A kijárót már úgyse ellenőrzik olyankor.

- És ha felvesz a kamera?

- Ne parázz öcsi, a GDPR miatt csak három napot rögzítenek, hétfőre eltűnik. Na gyere, beülünk a raktárba és megbontunk egy üveggel. Elleszünk.

- De nem az én üvegeimből, ugye? – kérdeztem gyanakodva.

- Nem abból! – nevetett fel Olgi. – Te a szarabbakat kapod, úrinő olyat nem iszik.

Felmentünk a hatodikra. Üres volt a szint, mintha kétünnep között lennénk. Beültünk a raktárba. Megbontottunk egy üveggel, tényleg jó volt.

Felváltva húztuk meg, a palack száján éreztem Olgi rúzsának ízét. Azon gondolkodtam, hogy lesz ezután, hogy fogom túlélni a következő időszakot. Közben Olgi arról mesélt, milyen volt itt a munka, amikor még ő kezdett itt dolgozni. Amikor még fejszecsapásként visszhangzott az emeleteken az írógépkocsik csattogása...